2009. október 18., vasárnap

afgán lány



A világ leghíresebb zöld szempárja .:.

1985-ben járta be a világot a National Geographic Magazin és Steve McCurry fotóriporter talán legismertebb képe, az akkor még ismeretlen afgán lányról. Olyan zöld szempár néz ránk a képről, amelyet ha egyszer látunk soha többé nem felejtjük. Kitörölhetetlen az akkor alig tizenhárom éves lány szomorúságot, elkeseredettséget, ugyanakkor mérhetetlen elszántságot kifejező tekintete.

A kép elkészültekor a fotós sem gondolta, hogy az afgán, sőt minden háború által sújtott nép sorsának szimbólumát alkotta meg.

De honnan ennyi félelem és düh egy ilyen fiatal lányban? A kérdésre a válasz hazája, Afganisztán háborúkkal sújtott történetében rejlik. Az ország a történelem során sosem volt egységes, sem földrajzi, sem pedig etnikai értelemben. Ez a széttagoltság pedig folyamatos háborúskodásnak volt okozója. Ezt tetézte, hogy stratégiailag fontos ponton fekszik, így külföldi nagyhatalmak acsarkodásának is szenvedő alanya volt a 18-19. század folyamán. Afganisztán függetlenségét csupán 1919-ben nyilvánították ki.

Az 1950-es években az ország a Szovjetunióval került közelebbi kapcsolatba. Ez végül azt eredményezte, hogy amikor az Afganisztáni Népi Demokratikus Párt kommunista tagjai között ellentét alakult ki, a szovjetek úgy gondolták nekik kell rendet tenniük. A szovjet seregek 1978-ban vonultak be az országba és egészen 1989 februárjáig ott is maradtak. A háború mérlege egymillió afgán halott és ötmillió menekült.

Az egymillió halott között pedig ott voltak a képen szereplő lány, Sharbat Gula szülei is. Ő mindössze hatéves volt, mikor szovjet bombák megölték édesanyját és édesapját. A bombázások elől Sharbat nagyanyjával és testvéreivel Pakisztánban menekült, és ott, a Nasir Bagh menekülttáborban találkozott Steve McCurry-vel valamint a National Geographic Magazin stábjával. A többi már történelem. Elkészültek a fotók és mint a menekülthullámok jelképei, bejárták az egész világot.

A háború elől menekülő többmillió afgán lakos Pakisztánba, Iránba és a világ többi részére került, különböző menekülttáborokba. Az élet azonban a táborokban sem volt könnyű. "A vidéki embereknek, mint Sharbat, nehéz egy olyan szűk környezetben élniük, mint a menekült táborok, - magyarázta a forgatócsoportnak fordító pakisztáni újságíró, Rahimullah Yusufzai. "Ott nincs magánélet. A többi ember irgalmából élsz. Sőt mi több, más országok politikusainak kegyelméből élsz." A szovjetek tehát 1989-ben elhagyták ugyan az országot, de az afgán nép megpróbáltatásai ezzel még korántsem értek véget. Még a megszállás alatt az Egyesült Államok kormánya titokban támogatta kormányellenes mudzsahedek kiképzését és felszerelését. A szovjetek kivonulása után azonban Amerikát már nem érdekelte annyira az ország, hogy segítsen azt újjáépíteni. A szovjetek utáni Afganisztánt káosz és korrupció jellemezte, majd 2000 végére az ország szinte teljes mértékben a tálibok uralma alá került.

Aztán következett 2001. szeptember 11-e. A terrortámadás után George W. Bush minden erőszak bölcsőjeként jelölte meg az országot és az Egyesült Államok hadjáratot indított a terrorista szervezet kiképzőtáborainak elpusztítására. A harcok azóta is tartanak. Afganisztán a világ legveszélyesebb háborús övezetévé vált, ahol naponta halnak meg emberek különféle ideológiák nevében.

Nyomozás Sharbat után

Az afgán kislányról készült kép nem csak a közönségre volt nagy hatással. Alkotóját sem hagyta nyugodni Sharbat Gula sorsa. Steve McCurry mindenáron meg akarta találni egykori modelljét. Sok kutatás és nehézség után végül 2002. januárjában talált rá.

A fotósnak azonban nem volt könnyű dolga. McCurry már 2002 előtt is többször visszatért Afganisztánba, hátha a lány nyomára bukkan. Egyszer még olyan hírt is kapott, hogy Sharbat már nem él. Ennek ellenére nem adta fel. Utolsó lehetőségként a Nasir Bagh menekülttábor felszámolása előtt visszatért Pakisztánba és ekkor mellészegődött a szerencse. Megtudta, hogy a titokzatos zöld szemű lány addigra már férjhez ment és családjával együtt visszatért Afganisztánba.

"A tudomány igazolta első reakciómat. Mikor először láttam, tudtam, hogy ő az." - nyilatkozta később Steve McCurry, aki annyi idő elteltével újra lefényképezhette az azóta már nővé és anyává vált afgán lányt. "100 százalékig biztos voltam benne, hogy Sharbat Gula nem lehet már, csak az én afgán lányom, akit tizenhét éve keresek. Ugyanolyan igézőek és mégis rémültek a szemei, mint akkor voltak."


A szempár ugyanaz, csak a benne lévő gyűlölet lett még több


Ahhoz azonban, hogy bebizonyosodjék tényleg ő az a tizenhét évvel ezelőtti kislány, nem volt elég Steve megérzése. Az igazoláshoz többbféle technikát is bevetettek, például az FBI arcfelismerő módszerét és az íriszazonosító programot. A szem írisze ugyanis legalább olyan egyedi sajátosságokkal bír minden egyes ember esetében, mint az ujjlenyomat. Ez a vizsgálat volt végül az, amely minden kétséget kizáróan bebizonyította: Sharbat Gula az, akit McCurry tizenhét éve, a pakisztáni menekülttáborban lefotózott.

Amikor ismét rátaláltak Sharbat már 28, 29, de az is lehet, hogy 30 éves volt, ezt még ő maga sem tudja pontosan. Nem sokkal a híres fénykép elkészülte után ment férjhez. Amikor hazájában a harcok nyugvó ponton voltak, férjével, Rahmat Gullal visszatértek Afganisztánba és azóta is ott élnek. Négy leánygyermekük született, azonban az egyiküket még csecsemőkorában elveszítették.

Sharbat és családja csak 2002-ben szembesült azzal, hogy a róla készült képek milyen híresek lettek. Sharbat hosszas unszolásra - és természetesen csak férje beleegyezése után - még azt is megengedte a Magazin stábjának, hogy a teljes testét eltakaró burkája nélkül fényképezzék le. Így 2002-ben ismét címlapra kerülhetett a világ leghíresebb zöld szempárja.

2009. október 10., szombat


Gyógynövény: Vadgesztenye

Latin neve: Aesculus hippocastanum

Vadgesztenye

Magját, levelét és kérgét alkalmazzák gyógyászati célokra. Kérgéből gyakorta állítanak elő napfényvédő szereket, krémeket.



Hatóanyag:

Mag: kempferol glikozidok, eszcin, kvercetin.

Levél: Cserzőanyagok, szterolok, flavonol glikozidok, kumarin glikozidok.

Kéreg: szterolok, eszkuletin, kumarin glikozidok.

vadgesztenye

Magját hatóanyagai miatt leginkább a vénák, visszérbántalmak, vérkeringési zavarok és lábszárfekély esetén alkalmazzák. Levelét ízületi bántalmak esetén alkalmazzák.

Borogatásként és ülőfürdőként bőrbetegségek, aranyér és fekélyek esetén használják.



Alkalmazás kerülendő:

* Vesebetegség
* Májbetegség
* Terhesség
* Szoptatás
* Más gyógyszerekkel együtt
* 12 éves kor alatt.

2009. október 7., szerda







AMALFI, AZ ELSŐ TENGERI KÖZTÁRSASÁG

Az Amalfi-part (Costiera Amalfitana) Nápolytól délre, a Salernói-öböl északi részén húzódik. A meredek partról rálátni a tengerre, a környéken pedig az1400 m magas hegyek látványa bűvölik el a látogatót. A táj szépsége már a görögöknek és rómaiaknak is feltűnt, habár a tájat évszázadokon keresztül csak a tengerről, vagy gyalog lehetett megközelíteni.

Amalfi városa a teljes partrésznek kölcsönözte nevét. Itt jött létre Olaszország első tengeri köztársasága a 10. században, gazdag kereskedelmi kapcsolatokkal, melyek Pisa és Genova növekedése révén erősödtek meg. Az Amalfi-part a 19. században vált igazán híressé, amikor 1850-es években utakat építettek, ezáltal a part könnyebben elérhetővé vált. Akkoriban a hely gyorsan ismertté vált, és az európai művészek, tudósok ide vonultak vissza.

A történészek szerint a várost Kr. u. 320-ban Nagy Konstantin császár katonái alapították, akik, miután elűzték őket az Adriai-tenger partvidékéről, az egykori Lukánia területén megalapították Melphe városát, majd miután onnan is menekülniük kellett, a Sorrentói-félsziget déli oldalának egyik szurdokvölgyében megalapították Amalphi városát. A város nevének jelentése: Melphéből érke-zettek. Termőföldek hiányában az amalfiak kizárólag a tengeri keres-kedelemből tartották fenn városukat. Az első hivatalos feljegyzés a városról I. Gergely pápa egy 596-ban kelt leveléből származik, amelyben a város kereskedelmi kapcsolatairól tesz említést. Az első telepesek római nemesek voltak, akik a csodálatos természeti környezettől elragadtatva a part szurdokaiban, völgyeiben építették fel villáikat. A legrégebbi leletek a Kr. e. 1. századból származnak úgy Amalfi, mint a környékbeli Minori, Positano és Tramonti területéről. A legendák szerint a város Héraklész egyik szerelme, egy Amalphi nevű nimfa után kapta a nevét, akit ezen a vidéken temettek el. 828-ban a Beneventói Hercegségből érkező longobárdon elfoglalták a várost. Egy évvel később a helyieknek sikerült elűzni a betolakodókat, és Atranival közösen saját elöljárót, úgynevezett praefectust választottak. A névlegesen még mindig Konstantinápolytól függő Amalfi fokozatosan építette ki birodalmát a Földközi-tengeren. 846-ban hajókat küldött Róma védelmére, 849-ben pedig a nápolyi és gaetai flottákkal egyesülve sikerült legyőznie az arabokat Ostiánál. Amalfi volt az első a négy tengeri köztársaság közül Genova, Pisa és Velence mellett. Konstantinápoly fokozatosan elismerte a város függetlenségét, amelynek kereskedőit a császári nemes cím illette meg. Mindez hozzájárult a nagyhatalmú és befolyásos patríciusdinasztiák létrejöttéhez. Az első uralkodó herceg (vagy dózse), I. Sergius vezetésével 958-ban megalakult a független Amalfi Hercegség vagy más néven Amalfi Köztársaság (Ducatum Amalfitanum). A köztársaság parányi területe magába foglalta az összes tengerparti várost Cetarától Positanóig, valamint a Monti Lattari néhány települését is: Tramonti, Lettere, Pimonte.

A Földközi-tenger fontosabb fővárosaiban, mint Córdoba, Antiochia, Kairó, Konstantinápoly vagy Durazzo, az amalfi kereskedők támaszpontokat és raktárakat tartottak fenn. Kivívták maguknak a jogot, hogy pénzváltókat, szövet- és posztóraktárakat létesítsenek Konstantinápolyban, sőt saját negyedük is volt az Aranyszarv-öböl partján fekvő nagyvárosban.
Az Amalfiból származó hajósok, kereskedők és patríciusok a hazájuktól távol pihenőhelyeket, kórházakat alapítottak és tartottak fenn mind a maguk, mind hozzátartozóik ellátására. Többek között ők alapították a jeruzsálemi kórházat is a Szent Sír közelében. A Szent János tiszteletére elnevezett, 1020-ban épült kórházat az egyházi-katonai hatalommal bíró Szent János Lovagrend (johanniták) az amalfiak jelentős anyagi hozzájárulásának köszönhetően volt képes fenntartani. A lovagrend címere (a kerektalpú pajzs vörös mezejében ezüst kereszt) is Amalfiból ered, ahol a kereskedő-hajósok zászlóján volt látható először. A nagy hajózási tapasztalatnak köszönhetően az amalfiak megalkották a Tabula Amalphitana-t, amely a világ első hajózási törvénykönyve volt, és amivel a rivális tengeri hatalmak elismerését is kivívták.

A tengeri köztársaság virágkorában, amikor Amalfi kiterjedt diplomáciai kapcsolatokat tartott fenn a Földközi-tenger vidékének különböző városaival és államalakulataival, saját pénzverdéje is volt. Amalfi pénzneme a tari vagy más néven tareno volt, melynek elnevezése az arab dirham szóból ered. A fennmaradt és a város múzeumában őrzött érmék érdekessége, hogy latin és arab (pontosabban kufi) feliratokat egyaránt viselnek.1013-ban Amalfi városának központját és területének közel felét hatalmas szökőár pusztította el. A víz átszakította a kikötőt védő gátakat, és romba döntötte a belváros lakóházait és a püspöki palotát. A lehorgonyzott hajókat a tenger hullámai a partra vetették. A kereskedelmi- és hadiflotta percek alatt megsemmisült. A kicsiny köztársaságot 1034-ben a Capuai Hercegség, 1039-ben a Salernói Hercegség, 1073-ban pedig Robert Guiscard Viscardi normann csapatai hódították meg. A város lakossága többször is sikertelenül lázadt fel a normannok ellen. Az utolsó dózsét 1100-ban űzték el. A pisai flotta 1135-ben súlyos támadást mért a városra, amelynek során a belváros házainak nagy része leégett. Ez a támadás jelentette az Amalfi Köztársaság végét.

A normannok a köztársaságot beolvasztották a II. Roger által alapított Szicíliai Köztársaságba. Kereskedelmi jelentősége erősen meggyengült a normannok Bizánc-ellenes politikájának köszönhetően, a város így nem kereskedhetett bizánci városokkal, csak Dél-Olaszország más kikötőivel. 1398-ban Amalfi a Sanseverino család birtoka lett. Őket a Colonnák, Orsinik, majd a Piccolominik követték. A 15. században a Nápolyi Királysággal együtt az aragóniai királyok fennhatósága alá került. Ekkor újabb hanyatlás vette kezdetét, hiszen a helyi kereskedőket egyre inkább kiszorították a katalánok.
1643-ban egy pestisjárvány során a lakosság több mint egyharmada elpusztult. A 18. századra Amalfi és környéke szinte teljesen elnéptelenedett, a nemesi családok Nápolyba költöztek. A helyben maradt lakosok elsősorban kézművességgel foglalkoztak (aranyművesek, kovácsok, korallhalászok). Közéjük tartoztak a centrellarik (szegecselők) és a calafatik (hajójavító mesterek) is. 1807 júniusában Joseph Bonaparte látogatást tett a vidéken és annyira elvarázsolta annak szépsége, hogy elrendelte egy út megépítését Nápolyból. Az utat 1854-ben fejezték be, II. Ferdinánd uralkodása alatt. A város 1861-ben a Nápolyi Királysággal együtt az egyesült Olasz Királyság része lett. A 20. században neves turistacélponttá nőtte ki magát. 1997 óta a környező településekkel együtt része az UNESCO Világörökségének.