AMALFI, AZ ELSŐ TENGERI KÖZTÁRSASÁG

Az Amalfi-part (Costiera Amalfitana) Nápolytól délre, a Salernói-öböl északi részén húzódik. A meredek partról rálátni a tengerre, a környéken pedig az1400 m magas hegyek látványa bűvölik el a látogatót. A táj szépsége már a görögöknek és rómaiaknak is feltűnt, habár a tájat évszázadokon keresztül csak a tengerről, vagy gyalog lehetett megközelíteni.

Amalfi városa a teljes partrésznek kölcsönözte nevét. Itt jött létre Olaszország első tengeri köztársasága a 10. században, gazdag kereskedelmi kapcsolatokkal, melyek Pisa és Genova növekedése révén erősödtek meg. Az Amalfi-part a 19. században vált igazán híressé, amikor 1850-es években utakat építettek, ezáltal a part könnyebben elérhetővé vált. Akkoriban a hely gyorsan ismertté vált, és az európai művészek, tudósok ide vonultak vissza.

A történészek szerint a várost Kr. u. 320-ban Nagy Konstantin császár katonái alapították, akik, miután elűzték őket az Adriai-tenger partvidékéről, az egykori Lukánia területén megalapították Melphe városát, majd miután onnan is menekülniük kellett, a Sorrentói-félsziget déli oldalának egyik szurdokvölgyében megalapították Amalphi városát. A város nevének jelentése: Melphéből érke-zettek. Termőföldek hiányában az amalfiak kizárólag a tengeri keres-kedelemből tartották fenn városukat. Az első hivatalos feljegyzés a városról I. Gergely pápa egy 596-ban kelt leveléből származik, amelyben a város kereskedelmi kapcsolatairól tesz említést. Az első telepesek római nemesek voltak, akik a csodálatos természeti környezettől elragadtatva a part szurdokaiban, völgyeiben építették fel villáikat. A legrégebbi leletek a Kr. e. 1. századból származnak úgy Amalfi, mint a környékbeli Minori, Positano és Tramonti területéről. A legendák szerint a város Héraklész egyik szerelme, egy Amalphi nevű nimfa után kapta a nevét, akit ezen a vidéken temettek el. 828-ban a Beneventói Hercegségből érkező longobárdon elfoglalták a várost. Egy évvel később a helyieknek sikerült elűzni a betolakodókat, és Atranival közösen saját elöljárót, úgynevezett praefectust választottak. A névlegesen még mindig Konstantinápolytól függő Amalfi fokozatosan építette ki birodalmát a Földközi-tengeren. 846-ban hajókat küldött Róma védelmére, 849-ben pedig a nápolyi és gaetai flottákkal egyesülve sikerült legyőznie az arabokat Ostiánál. Amalfi volt az első a négy tengeri köztársaság közül Genova, Pisa és Velence mellett. Konstantinápoly fokozatosan elismerte a város függetlenségét, amelynek kereskedőit a császári nemes cím illette meg. Mindez hozzájárult a nagyhatalmú és befolyásos patríciusdinasztiák létrejöttéhez. Az első uralkodó herceg (vagy dózse), I. Sergius vezetésével 958-ban megalakult a független Amalfi Hercegség vagy más néven Amalfi Köztársaság (Ducatum Amalfitanum). A köztársaság parányi területe magába foglalta az összes tengerparti várost Cetarától Positanóig, valamint a Monti Lattari néhány települését is: Tramonti, Lettere, Pimonte.

A Földközi-tenger fontosabb fővárosaiban, mint Córdoba, Antiochia, Kairó, Konstantinápoly vagy Durazzo, az amalfi kereskedők támaszpontokat és raktárakat tartottak fenn. Kivívták maguknak a jogot, hogy pénzváltókat, szövet- és posztóraktárakat létesítsenek Konstantinápolyban, sőt saját negyedük is volt az Aranyszarv-öböl partján fekvő nagyvárosban.
Az Amalfiból származó hajósok, kereskedők és patríciusok a hazájuktól távol pihenőhelyeket, kórházakat alapítottak és tartottak fenn mind a maguk, mind hozzátartozóik ellátására. Többek között ők alapították a jeruzsálemi kórházat is a Szent Sír közelében. A Szent János tiszteletére elnevezett, 1020-ban épült kórházat az egyházi-katonai hatalommal bíró Szent János Lovagrend (johanniták) az amalfiak jelentős anyagi hozzájárulásának köszönhetően volt képes fenntartani. A lovagrend címere (a kerektalpú pajzs vörös mezejében ezüst kereszt) is Amalfiból ered, ahol a kereskedő-hajósok zászlóján volt látható először. A nagy hajózási tapasztalatnak köszönhetően az amalfiak megalkották a Tabula Amalphitana-t, amely a világ első hajózási törvénykönyve volt, és amivel a rivális tengeri hatalmak elismerését is kivívták.

A tengeri köztársaság virágkorában, amikor Amalfi kiterjedt diplomáciai kapcsolatokat tartott fenn a Földközi-tenger vidékének különböző városaival és államalakulataival, saját pénzverdéje is volt. Amalfi pénzneme a tari vagy más néven tareno volt, melynek elnevezése az arab dirham szóból ered. A fennmaradt és a város múzeumában őrzött érmék érdekessége, hogy latin és arab (pontosabban kufi) feliratokat egyaránt viselnek.1013-ban Amalfi városának központját és területének közel felét hatalmas szökőár pusztította el. A víz átszakította a kikötőt védő gátakat, és romba döntötte a belváros lakóházait és a püspöki palotát. A lehorgonyzott hajókat a tenger hullámai a partra vetették. A kereskedelmi- és hadiflotta percek alatt megsemmisült. A kicsiny köztársaságot 1034-ben a Capuai Hercegség, 1039-ben a Salernói Hercegség, 1073-ban pedig Robert Guiscard Viscardi normann csapatai hódították meg. A város lakossága többször is sikertelenül lázadt fel a normannok ellen. Az utolsó dózsét 1100-ban űzték el. A pisai flotta 1135-ben súlyos támadást mért a városra, amelynek során a belváros házainak nagy része leégett. Ez a támadás jelentette az Amalfi Köztársaság végét.

A normannok a köztársaságot beolvasztották a II. Roger által alapított Szicíliai Köztársaságba. Kereskedelmi jelentősége erősen meggyengült a normannok Bizánc-ellenes politikájának köszönhetően, a város így nem kereskedhetett bizánci városokkal, csak Dél-Olaszország más kikötőivel. 1398-ban Amalfi a Sanseverino család birtoka lett. Őket a Colonnák, Orsinik, majd a Piccolominik követték. A 15. században a Nápolyi Királysággal együtt az aragóniai királyok fennhatósága alá került. Ekkor újabb hanyatlás vette kezdetét, hiszen a helyi kereskedőket egyre inkább kiszorították a katalánok.
1643-ban egy pestisjárvány során a lakosság több mint egyharmada elpusztult. A 18. századra Amalfi és környéke szinte teljesen elnéptelenedett, a nemesi családok Nápolyba költöztek. A helyben maradt lakosok elsősorban kézművességgel foglalkoztak (aranyművesek, kovácsok, korallhalászok). Közéjük tartoztak a centrellarik (szegecselők) és a calafatik (hajójavító mesterek) is. 1807 júniusában Joseph Bonaparte látogatást tett a vidéken és annyira elvarázsolta annak szépsége, hogy elrendelte egy út megépítését Nápolyból. Az utat 1854-ben fejezték be, II. Ferdinánd uralkodása alatt. A város 1861-ben a Nápolyi Királysággal együtt az egyesült Olasz Királyság része lett. A 20. században neves turistacélponttá nőtte ki magát. 1997 óta a környező településekkel együtt része az UNESCO Világörökségének.