2009. november 29., vasárnap

A Nagy Kígyó-halom

Az Egyesült Államokban a Nagy-tavak és a Mexikói-öböl közti területen százezernél is több mesterséges domb azaz mound található. A földdombok elsősorban az Ohio és a Mississippi folyók völgyeiben helyezkednek el. Vannak kúp alakúak, piramis formájúak, a legkülönösebbek mégis azok, melyek állatok alakját mintázzák: kígyót, sast, rókát, medvét, jávorantilopot, bivalyt, s esetenként embert. Leginkább a perui Nazca-vonalakhoz lehetne hasonlítani ezeket, mert a körvonalaik szintén csak fentről, vagy valamilyen magaslatról rajzolódnak ki. Csak találgatások folynak, kik és miért építették. A leghíresebb kép-mound a Great Serpent (Nagy Kígyó) az ohiói Adams Countyban.

A Bush Creek nevezetű kis folyó kanyarulatában, a víz szintjétől 46 m magasságban, a kígyó tekergő mozgását követve készült ez a 0,98 m magas földmű. A Kr. e. 1. században emelt Kígyó 405 m hosszú. Szája nyitva, mintha éppen egy tojást nyelne le. Nem találtak benne sem csontot, sem használati tárgyakat, csupán annak nyomait, ahol a Kígyó körvonalait először kőből kirakták, majd az alatta elterülő völgyből hozott agyagból felépítették.

Ma sem tudni pontosan, miért készült a Kígyó, s azt sem, mit jelképezett. Némi támpontot a kozmológia és a mítoszok adnak. Az ókori görögöktől az ausztrál bennszülöttekig a világon minden nép mítoszaiban és vallásaiban kiemelkedő szerepe volt a kígyónak. Az indián legendákban a Szarvaskígyó a víz termékenyítő erejét jelképezi, míg az aztékok hite szerint a Tollaskígyó nemcsak a Nap, hanem az eső és a vihar istene is. A Nagy Kígyó-mound talán a föld és a víz mindennél fontosabb egységét testesíti meg; hiszen e két őselem erejének köszönhetően csírázik ki a mag és újul meg a föld.

A Kígyó-halmot először Ephraim Squier újságíró és Edwin Davis orvos mérte fel 1846-ban. Pontos leírásokat készítettek a helyszínről, de az építők kilétét és a keletkezési időt nem tudták megállapítani. A fehér telepeseket valójában már az első találkozás óta zavarba hozták ezek a rejtélyes földhalmok. Sokat megbolygattak, és néhány belsejében a fehér csontok mellett gyönyörűen megmunkált arany- és ezüstékszereket, festett agyagedényeket találtak. Egy dologban mindenki véleménye azonos volt a titokzatos dombokkal kapcsolatban: nem hitték, hogy az általuk primitívnek tartott indiánok építették ezeket, hiszen a leletek és a mérnökien pontos kivitelezés fejlett kultúráról tanúskodott. Hamarosan legendák keltek szárnyra a keletkezésükkel kapcsolatban, egyesek szerint valamikor réges-régen egyiptomiak egy csoportja száműzetésre kényszerült, és Amerika partjaira sodródtak. Ide magukkal hozták kultúrájukat, és halottaiknak emelték a dombokat a piramisok mintájára. A másik változat szerint a vikingek tévedtek erre szokásos világfelfedező hajókázásaik során, és egy csoportjuknak annyira megtetszett a hely, hogy letelepedett, és elkezdték a moundo építését isteneik és halottaik tiszteletére. Az Újvilág első telepeseinek és az indiánok ádáz harcát ismerve nem csoda, hogy csupán a XIX. század vége óta elfogadott tény, hogy az ősi földdombok bizony az amerikai indiánoktól származnak.

Itt megint elágazik a történet, hiszen ahány kutatócsoport foglalkozott eddig a moundokkal, mind más-más indián törzsnek a munkáját vélte felfedezni. Utólagos egyeztetés alapján, valószínűleg nem egy nép, hanem több, egymás után élő, az előd kultúráját továbbvivő népcsoport munkájáról van szó.

Sok tudós vallja, hogy a Nagy Kígyó-mound az adena nép századokat túlélő, legnagyobb munkája. Az adenák az Ohio folyó völgyében éltek, s azon törzsek közé tartoztak, akik a legkorábban termesztettek édeskukoricát Amerikában. Velük kapcsolatos ismereteink jórészt azokból a dombsírokból származnak, melyeket ezerszámra emeltek a Kr. e. 1. évezred második felében. A dombok belsejében négyszögletű sírkamrákat alakítottak ki a halottak és a velük együtt eltemetett használati tárgyak számára, amelyek ember és állat alakú kőpipák, absztrakt rajzok és állatfigurák díszítette kőtáblák és réztárgyak voltak. Az adena nép eredete mára a múlt ködébe veszett. Az ásatások során a moundokból vörös okkerrel festett csontok kerültek elő. A rövid fejű adenák emellett a koponyatorzítás gyakorlatával is éltek. Az újszülöttek még formálható koponyáját abroncsba fogták, így nyerték el szokatlanul magas homlokukat.

Mások szerint a Nagy Kígyó-halom oly terjedelmes, hogy a fejlettebb kultúrájú hopewell indiánok emelhették, akik Kr. e. 100 után szorították ki az adenákat. Ez a hosszúfejű indiánok a koponyatorzítás szokását megtartották, de a temetkezési dombok hagyományát a maguk módján továbbfejlesztették, sokkal nagyobb és bonyolultabb földhalmokat emeltek.

A hopewell moundok kifinomult halottkultuszról tanúskodnak. Különleges gonddal elegyengetett területeken fából készült, nagy halottasházakat építettek; a nagyobbakat tető nélkül, így leginkább cölöpkerítéshez hasonlítottak. Halottaikat általában elhamvasztották, előtte azonban eltávolították a húst a csontokról. Csak a kiváltságosakat temették el érintetlenül. Testüket a halottasház földjére fektették, kiterítették, s körülvették olyan használati tárgyakkal, amelyekre a túlvilágon szüksége lehet.

Fejlődése csúcsán, Kr. e. 100 és Kr. u. 200 között, a hopewell kultúra távoli területekre is eljutott. Ohióból és Illinoisból terjedt el Indianába, Michiganbe, Wisconsinba, Iowába és Missouriba. A következő évszázad folyamán azonban a hopewell indiánok csillaga - akárcsak előttük az adenáké - lehanyatlott, majd kihaltak.

Mire az európaiak a 16. században megérkeztek Amerikába, a moundok kora letűnt, a Mississippi menti népek pedig majdnem mind kipusztultak. Kultúrájuk néhány eleme azonban tovább élt a vidék indiánjai között. Kipusztulásuk talán az európaiak által behordott betegségek, kanyaró, himlő miatt következett be. A kegyelemdöfést a XVIII. század elején a franciák adták meg. Amikor az indiánok fellázadtak, lemészárolták őket. Így ért véget a moundépítők kora, amely a több mint 3000 éves történelmi múlt ellenére ma is Észak-Amerika egyik régészeti talánya. Bármilyen szándékkal készült Ohio Nagy Kígyó-halma, tökéletes szépségű alkotás lett, és felejthetetlen emlékként marad meg az évente odalátogató sok ezer ember számára.

Forrás: Zöldújság

Nincsenek megjegyzések: