Jurij Ritheu - Amikor a bálnák elmennek

Mai legenda

(részlet)

[...] Az egész világ minden szépségét és gyengédségét magába foglalja ez az asszony, akinek szíve nagyobb, mint a tágas égbolt, s akinek bensőjéből áradó gyengédség, melegség versenyre kelhet a nap melegével. Végtelen Szeretetével ő változtatta emberré Reut.
Naura nézett.
Az évek behavazták az asszony fekete haját, arcára ráncok barázdáit vonták. De most is gyönyörű, mostani szépségében is az.
Hogy átmelegszik a szíve, amikor ránéz, és maga előtt látja az arcát! Már a gondolat, hogy Nau itt él ezen a világon, gyöngédséggel és hálával tölti el szívét... Nagyon sajnálja őt itt hagyni. De Nau a gyerekekkel marad. És aztán, ha eljő az ideje, majd eljön hozzá az öröklétbe.
- Nagyon jó volt nekem veled - sóhajtotta Reu. Akkor pihent el Reu, amikor a jég bilincsbe verte a tengert, az első hópelyhek befútták a rianásokat, és a jégtáblák közötti kis szabad vizeket.
Fiai felkészültek a szomorú, végső búcsúra.
Fehér, halotti ruhába öltöztették Reut, csuklyáját szorosan megkötötték fején, s a küszöb előtt tüzet gyújtottak. A megtisztító tűz fölött átemelték a halottat, és szánra fektették. Fiai befogták magukat a szán elé. A friss havon nyikorgó szántalpak megindultak a tenger felé.
A fekete prémekbe öltözött és bánattól elsötétült arcú Nau a jaranga előtt állt, és szomorú tekintettel kísérte férjét utolsó útjára.
Nem sírt. Nagy bánat, szomorúság ez, de Reu végighaladt élete útján, s méltóságteljesen távozott, mint ahogy ez olyan emberhez illik, aki befejezte minden földi dolgát.
Felhőtlen tiszta időre virradtak a Kavics-zátonyon, az erőtlen, téli nap gyér fénnyel világította meg a temetési menetet, amely a part menti jégtorlaszok között haladt a sima jégmezőre, ahol már kivágták a szélesen tátongó léket.
Nau a tekintetével követte őket.
Akarata ellenére is kigördült szeméből egy könnycsepp, jegesen égette bőrét, felső ajkáról alsó ajkára csurgott, íze cseppnyi, sós, tengeri jégszilánkra emlékeztetett. Milyen óriás, és milyen szomorú a világ! Gondolatban megpróbálod lemérni az élet hosszát, egészen a távoli múlttól, amelynek kezdetére nem emlékszel, és a jövő eltűnik egy másik, felhőkön túli világ ködében, amelyet még senki nem tapasztalt meg, ahol már nem ismerik a halált, s ahol már nem hasonlítják össze ezt és azt a másik világot... És mindez együtt az élet, mely erősebb és hosszabb, mint az egész földi léted. Milyen nagy és szomorú a világ!
A fiúk némán húzták a szánt, igyekeztek sima utat találni az egymásra torlódott jégtáblák között, hogy apjuk utolsó útja nyugodt legyen, hogy semmi se zavarja örök álomba merült testét.
A jégtáblák közé vágott hullámsír vize hol a magasba emelkedett, hol visszahúzódott, mint a tenger nyugtalan lélegzése, mintha a víz mélye, ahol Reu született és először lélegzett, megértette volna a történteket. A lékben kásás lett a jég. Az egyik fiú kezébe vette a szarvasagancsból készült, szakállas fóka bőréből vágott szíjakkal körülfont csanakot. Kimerte a kásás jeget, megtisztította a zöld, a mélyben szinte feketén csillogó víz felszínét, megállt és testvéreire nézett.
Azok szótlanul leemelték a szánról apjuk testét, majd lábbal a víz felé fordítva a jégre fektették.
Néhány pillanatig szótlanul álltak, aztán egy kissé meglökték a testet, és az könnyen és gyorsan a vízbe csúszott.
A test után a szánt is a vízbe eresztették, az pedig abban a pillanatban elmerült, mintha nem is könnyű fából, hanem nehéz rozmárcsontból készült volna.
A legidősebb fiú a lék széléhez lépett, és a vízbe nézett. A tenger visszatükrözte az eget, és jól látszott Reu távolodó, mosolygó arca. Mintha csak búcsútekintetet vetne a földön maradt fiaira.
Az égen, a horizont fölött alacsonyan világított a nap. A természetben olyan csend pihent, mintha minden élőlény visszafojtott lélegzettel ámulna a Végtelen Szeretet csodáján. [...]

(Nikodemusz Elli fordítása)

A mű teljes terjedelmében olvasható és letölthető - IDEkattintva!