Az elefántok csodája Arisztotelész szerint az elefánt "minden más élőlénynél bölcsebb és szellemesebb." Hasonlóan vélekednek róla Afrikában is, ahol a mesékben az erdő lakói közti vitákban részrehajlás nélkül ítélkező bölcs vezért jeleníti meg. Valaha emberi lény volt? Történeteikben az elefánt oly kedves és nemes, hogy még a gonosz, rosszindulatú természetűek iránt is sajnálatot, könyörületet érez. A Tanzániában élő csaggák szerint az elefánt valaha emberi lény volt, akinek - az ormánynak meghagyott jobb karja kivételével - az összes végtagját ellopták. A Ghánában élő asantik e hatalmas ormányost a korábbi törzsfőnökök megtestesülésének tartják, ezért, ha az erdőben egy halott elefántot találnak, főnökeiknek kijáró halotti szertartással vesznek búcsút tőle. Általános tiszteletét példázza, hogy számos afrikai törzsnek az elefánt a totemállata. Kamba mítosz Az elefánt eredetét egy kamba mítosz meséli el: A történet egy nehéz sorsú kenyai pásztorról szól, aki reménytelenségében a jótéteményeiről legendásan híres Ivonya-Ngia-hoz fordult támogatásért. A törzsi vezető szeretettel fogadta vendégét, és - látván szerencsétlen helyzetét – azonnal utasította embereit, hogy száz tehenet és száz birkát adjanak neki. Ám a pásztor elhárította az ajándékot, és egyedül annyit kért csak, hogy a meggazdagodás titkát árulja el neki. Ivonya-Ngia gondolkodott egy darabig, majd elővett egy flaska kenőcsöt, melyet a következő szavakkal adott át a szegény embernek: „Dörzsöld be ezzel a balzsammal az asszonyod felső szemfogait, és ha nagyra nőttek, add el őket!” A szegény ember megfogadta a tanácsot, hazatérve az első dolga volt, hogy az előírás szerint bekenje a felesége fogait. Néhány hét múlva a szemfogak nőni kezdtek, és amikor karnagyságú agyarakká váltak, némi rábeszélés után – a meggazdagodás reményében – az asszony megengedte férjének, hogy kihúzza őket. A pásztor az agyarakat elvitte a piacra, és cserébe értük egy kecskenyájjal tért haza. Néhány hét múlva a szemfogak ismét megnőttek, ezúttal még az előzőnél is hosszabbak lettek, ám most már nem engedte az asszony, hogy az ura hozzányúljon.De nemcsak a fogaiból lettek hatalmas agyarak, hanem a teste is óriásivá és nehézzé vált, a bőre pedig megvastagodott és szürke színt öltött. Mivel kicsi lett számára az otthona, elhagyta a házat, s ettől kezdve a vadonban élt. A gyermekeit már ott szülte meg, akikből - hozzá hasonlóan - ugyancsak elefántok lettek. Röviden így szól az elefántok keletkezésének története, és ez magyarázza, hogy miért olyan intelligensek, mint az emberek. Világszerte tisztelik Tiszteletük azonban nemcsak az afrikaiak körében elterjedt, az elefántok a világ más részein is kiváló reputációnak örvendenek: * A sziámiak például régen az elefánt fülébe súgták titkaikat, hogy megoldást kapjanak tőle problémáikra. Az indiai elefántok pedig hosszú évszázadok óta a különböző szertartások, ünnepségek fontos szereplői. Indiában, Sri Lankán, Thaiföldön, Malajziában és Indonéziában az ilyen alkalmakra aranyszálas ruhába öltöztetik, kifestik, és ékszerekkel ékesítik fel őket. Indiában az előkelő származású fehér elefántokat a bráhmin papok egyenes ágú leszármazottainak vélték. Az ilyen elefántok bőre a lótusz színéhez hasonlított, az értékük pedig drága kristályéval vetekedett. * A buddhisták hiedelme szerint elefánt jövendölte meg Buddha születését. A monda szerint, Májá nepáli királyné egy ünnep alkalmával önmegtartóztatási fogadalmat tett, arra kérte férjét, ne közeledjen hozzá testi vággyal. Aznap éjjel, Májá azt álmodta, egy fehér elefánt hatolt be oldalába. Tízhónapos terhesség után a királynő egy gyermeket hozott a világra, aki különbözött minden más gyerektől. Az álombéli fehér elefántnak hat agyara volt. Az indiaiak körében ugyancsak szent állat az elefánt, a fehér szín náluk, az alázatosság jelképe, a hat pedig a térirányok, a lent, a fent, az elöl, a hátul, a jobb és a bal szakrális száma. * Sziámban, a mai Thaiföldön, valaha kevés fehér elefánt volt, hogy fennmaradjanak, nem dolgoztatták őket. Ezután terjedt el az a szólás-mondás, hogy a fehér elefánt tartása csak kiadással jár. A hétköznapi életben otthonunk azon tárgyaira vonatkozik ez a megállapítás, melyeknek semmi hasznát nem vesszük, csak kedves emlék fűződik hozzájuk, vagyis fehér elefántnak tekinthetők. Közösségi kötelék Afrikában, a példás közösségi kötelékben élő elefántcsordákról megfigyelték, hogy ha mély árok állja útjukat, a legtestesebb elefánt beugrik az árokba, hogy átmehessenek hátán a társai; ha a csorda valamelyik tagja megsérül, a többi azonnal a segítségére siet, ormányukkal addig dörzsölnek finom homokot a sebre, míg el nem áll a vérzés. Már id. Plinius (23-79) is beszámolt arról, ha elpusztul egy elefánt, a csorda minden tagja ormányával simogatja, majd betemetik faágakkal és földdel a tetemet, mindeközben „elsiratják” elhunyt társukat. Az elefántról készített képek, szobrok, fényképek stb. szerencsét hoznak, ám csak akkor, ha az ajtóval szemközt helyezik el őket. Egy másik elképzelés szerint ugyanezt az elefántszobrot a farkával észak felé kell elhelyezni. Az arannyal egyenértékű elefántagyarakból készült faragványok azonban rossz ómenek, mert elefánt életeket követelnek. A burmaiak az elefánt farkából néhány szőrszálat hordanak maguknál, hogy távol tartsák maguktól a gonoszt. Az afrikai emberek pedig azt hiszik, hogy az elefántok azért hasítják fel a földet vonulásuk közben, hogy megtudják, merről fúj a szél.
